Figyelmeztetés: Még mindig ugyanaz mint előtte.
Arany és kék
5. fejezet
Van, hogy már nincs mit mondani. Minden elhangzott és nincs több szó
vagy gondolat, nincs mit hozzátenni. Spock mindig tudta, hol kell kitenni a
pontot, hol kell hátat fordítani és elhagyni a színt. Mégis ott ült az ágy
szélén, az ágyén, ami nem is a sajátja volt, az ajkait pedig olyasmi készült
elhagyni, ami bár igaz, ismételni, újra és újra, nem logikus.
- Sajnálom, Nyota.
Spock fáradt volt, kimerült. Ereje fogytával a pajzsa is meggyengült,
meditálnia kellett volna, tudta. Szükségét érezte, de különös módon a kapitány
közelében lenni még jobban, ezért Spock félre tette saját testének igényeit és
éppen ezért az őt ostromló, tornádóként kavargó érzelmeket egyre nehezebb volt
kordában tartania. A nőből vibráló csalódottságot, gyászt és szomorúságot, a
saját bizonytalanságát és fájdalmát egyre szorongatóbb volt cipelni, a súlya
alatt megrogyott a lába.
Túl hosszú ideje ismerte Nyota Uhurát ahhoz, hogy ne hallja a torkát
fojtogató sírás árnyát.
- Van valaki más?
Egy órával később a doktor majd italt tölt neki. A gyengélkedő sápadt,
éjjeli fényben úszik majd, mindenki alszik, az iroda látképéből olyannyira
kilógó, egyetlen antik asztali lámpa mellett pedig az ember mindkettőjük
poharát üríti és mikor a patinás üveg címkéjére lomha köröket rajzoló
hüvelykujja belefáradt a lusta karikákba, sóhajtva egy tábla csokoládét hajít a
vulkáni ölébe. Spock majd hezitál, de végül letöri az első kockát, a másik egy
kurta sértés elmorgása közben már nem bajlódik tovább a poharakkal, csak
egyenesen az üvegből kortyol tovább. Akkor, mikor majd eltompulnak azok a most
pengeéles vonalak, tisztánlátása megkopik, mikor kicsit megfolyik a határ, ami
kettészeli a partot és a vizet, Leonard majd elmondja Spocknak, hogy a kegyes
hazugság nem hazugság. És ő nem ért majd vele egyet. Bizsergető lágysággal
olvad szét majd a szájában az újabb falat, melyet még egy másik és másik követ.
Édes és valahogy mégis keserű mellékízt hagy maga után a doktor ajándéka és a földi frázis. S míg Spock azon
lesz, hogy elmondja neki, mennyire téved, a férfi addig beszél, míg be kell látnia, meglepő, de igaza
van. Néha hazudni szükséges, kell, azok miatt, akiket szeretünk, azokért,
akiknek nem kívánunk fájdalmat okozni, nem kezünkkel, szavainkkal, nem mi.
Soha. Spock megérti majd és mégsem kívánja, hogy bár másképpen cselekedett
volna. A férfi ki fogja nevetni. Barátjának mondja magát és mégis nevet rajta
és ő nem bánja majd. A torkára szaladó maró italtól krákog és kacag
egyszerre és míg Spock szemöldöke elzsibbad és sztrájkba lép, éppen a tábla
felénél, a semmiből Leonard majd azt mondja neki, hogy ha bántja a kölyköt,
akkor szétzúzza azokat a vulkáni mogyoróit. Spocknak fogalma sem lesz róla,
miről beszél, de elhiszi az ember minden egyes szavát, előre szánja majd a
magvakat.
De ezt még Spock nem tudta. A jelenben a kezeit figyelte, nyelvén a
válasz várakozott. A ’nem’ valótlan, az ’igen’ magában nem elég. Ezért Spock
nem válaszolt. Csak lejjebb hajtotta a fejét, a távozó levegője kissé reszketeg,
gondolatai távol jártak, egy másik szinten, a privát szobában. A szégyentől
égett az orcája.
- Sajnálom, Nyota.
Az érzés, hogy tartozik, elviselhetetlen volt. Szeretett volna adni
valamit és maga sem tudta, mi lenne az, de minden sejtje azt kívánta tőle, hogy
ahelyett, amit elvett, most adjon valamit cserébe. Kárpótlást. Vigaszt.
Legalább magyarázatot, mert azt mindenki megérdemel, főleg egy jó ember, egy
barát, valaki, aki elég közel áll ahhoz, hogy azt mondja, család.
- A kapitány az?
Spock pedig lehunyta a szemét. A hadnagyból lassan éledő harag
vibrálását érezte át, a saját fejében egy hang sürgette, arról suttogott, hogy
túl hosszú ideje ül itt, hogy nem itt van a helye, a távolban mintha egy
szívmonitor egyenletes percenései neszeznének, és mégse mozdul. Csak ült és várt,
hallgatott és bűnbánt, mert ennyivel tartozott. Sokkal többel tartozott.
- Sajnálom, Nyota.
- Menj el.
Spock engedelmeskedett.
Lassú léptekkel szelte át a gyengélkedőt, mikor a férfi a karjára fogott.
Eltérítette a vulkánit tervezett pályájáról és a saját irodájába terelte.
Spock a szemeteskuka mellé ejtette a csokoládé meggyűrt papírját.
Megpróbált érte nyúlni, de túl mélyre esett. Ijesztően mélyre.
- A mozgásko…oordinációm romlása és a térbeli tájékozóddási képeses...égem
erős hanyatlása ok… okán, tov… ábbbá saját, meglehetősen egy… egyéni
artikulációmat hall...va arra következtetetek, hogy a szervezetembe kerülő… ka…
kaó…
Dr McCoy felállt a székből, az asztalt megkerülve Spockhoz sétált.
- Bebaszott, nagy kaland - mosolygott és különösen billegett jobbra és
balra. – Ha leborul arról a székről, nem biztos, hogy vissza tudom tenni,
Spock, a vulkáni csontjai rohadt nehezek. – Megfontolandó variáns volt az is,
hogy talán Spock billegett jobbra és balra.
- Mit javasol a porob… porobo… proboléma megoldására?
A férfi nem igyekezett különösebben,
hogy elrejtse a vidámságát. Fejével kurtán bökött a kétszemélyes kanapé felé.
- Dőljön le, reggelre kutyabaja.
- Az emelített Can… canis Lupus Famili… aris számára a magas
kakaótartalmú csokoládé toxikus hatással bír.
- Kösz a biosz órát, professzor. Ne rugózzon ezen. Kialussza és
elmúlik.
Spock kihúzta magát, homlokát ráncok szelték át.
- Tudomásom van róla, hogy létezik… forumula, amivel…
- Az arra van, hogy a véralkoholszintet normalizálja, maga pedig nem
bepiált, csak beütött a Milka tehén, arra nincs hypo. Alvás van. Na, gyerünk. –
A doktor a hóna alá kanalazott és felsegítette.
- Szeretném… nemtetszetésemet kifejezni, hogy behat… hatol a személyes
terembe – morgott Spock, de megtette vele azt a két lépést.
- Nekem sem a kedvenc időtöltésem a maga rakosgatása, szóval kvittek
vagyunk – felelte kaffantva Leonard és Spock huppant a puha szófán.
- Meg akartam látogatni a kapitányt.
- Jim alszik. Megmondtam. Túl van az életveszélyen, de mesterséges
kómában tartjuk, mert könnyebben csillapítjuk a fájdalmait és gyorsabban
regenerálódnak a szövetei.
- Meg akartam lát…
- Olyan vagyok, mint egy nyomorult papagáj. Hányszor kell még
elismételnem, hogy fejezze be a mellette ücsörgést, mert csak elszívja tőle az
oxigént?
Spock oldalra fordult. Nem
kívánt semmilyen módon kellemetlenséget okozni a kapitánynak. Nem akarta, hogy
miatta híján legyen a szervezetét éltető vegyületnek.
- Te jó ég, csak ugratom, Spock, az istenért nehogy elsírja magát. – ráterített
egy takarót és Spock nem is sejtette, honnan került elő. Az illata meglepő
módon hordozta a kapitány illatának foszlányait.
- Biztosíthatom, doktor, ez nem… nem történik… meg – mondta és magára
húzta a plédet, egészen fel az orrnyergéig. – Nem teheti meg, hogy… távolt…
tart engem tőle – közölte és lehunyta a szemeit, csak mert úgy a szaglása
sokkal kifinomultabb és a szoba egyenletes forgására is jótékony hatással van,
ha nem látja azt.
- Spock.
A vulkáni nem nyitotta ki a szemét és mégis megjelent előtte a kezével
az arcát gyűrő doktor képe.
- Nem tarthat… tvávol engem tőle…
- Nem tartottam tvávol tőle,
Spock. De ön is és én is tudjuk, attól hogy a nap 24 órájában nézi, még nem
fogja a lézerszemeivel regenerálni a szerveit. Jelen pillanatban maga a
kapitány, ezzel együtt pedig kötelezettségei vannak. Ha mindennap viszi az alfa
műszakot, a kettő között meg Jimet szuggerálja, akkor majd egyszer összeesik
nekem a híd közepén. Én meg magyarázkodhatok a zöldeknek és a
flottaparancsnokságnak egyaránt, mert mint hobgoblin, védett állat, így
kötelező lenne a búra alatt tartása, a miénk meg gornyadozik. Ha Jimet őrzi, nem
eszik, alszik, hugyozik, mittomén mi kell egy vulkáninak, hogy fusson, él…
Spock keze kikúszott a takaró alól, egy levegőbe rajzolt, vízszintesnek
szánt vonallal elvágta szavainak útját.
- Holnap – közölte vitát nem tűrően. Hosszú mutatóujja megemelkedett
ugyan, de a szavak elkallódtak. Leonard vicsorgott.
- Igen, holnap visszaülhet. Mi a fenének koptatom a számat? Aludjon,
rendben?
Spock csukott szemhéján keresztül is érzékelte, ahogy az asztali lámpa
kialszik.
Mielőtt a doktor elhagyta a szobát, a vulkáni szokatlanul józan szavai
utolérték.
- Ki lesz vele ma éjjel? – Mert tegnap Spock volt. És azelőtt. És
annak előtte. Engedély nélkül. Az egészségügyi főtiszt saját jelszavát
felülírva, a hajónaplót meghamisítva, a szenzorokat befolyásolva, ezekkel és
még több másikkal együtt féltucat szabályt megszegve és feltételezhetően az
orvos tudtával.
- Én, Spock. – szavai lágyan szóltak, Spock hitt neki. - Én leszek
vele. És most alvás. Ne mondjam még egyszer.
- Dr McCoy-jal értek egyet.
Spock az ajtóban állva, már percek óta figyelte a meddő szócsatát,
csak akkor szólt hozzá a beszélgetéshez, mikor már biztosnak látszott, a doktor vesztésre áll.
- Nem mintha kikértem volna a véleményét – a férfi szabad kezével felé
intett, a másikban a trikorderrel még mindig a kapitányt vizsgálta. – De az,
hogy a hobgoblin mellém állt, az sokmindent elárul, nem gondolod, Jimmy?
- Pff! – A kapitány karjait dühösen ejtette a világoskék takaró
tetejére. Mozdulatai elnagyolt mivoltát Spock a dühének tudta be. – Ezer éve
itt kotlok, Bones!
- Hát – hümmögött Leonard, valószínűleg a mért értékeken gondolkozva –
három hete Spock a tenyerében hozta be a szerveidet és tudod, azokat a
legtöbben belül tartjuk, szóval nem hiszem, hogy túllihegem ezt az egészet és
ha forgatod a szemed, akkor még tarkón is váglak mellé.
A kapitány felnevetett. Spock nem látta a helyzet komikumát. Nem ez
lett volna az első eset, hogy az emberi humort, mint olyat, képtelen
értelmezni, de valahogy a jelenlegi szituáció felett érzett tanácstalansága
jobban zavarta, mint az megszokott.
- Nagyon unom már a hálóinget és ne vedd magadra, Bones, de ver a víz
ettől a helytől. Ha elengedsz, cserkész becsszó jó leszek, csak a fürdőbe kelek
fel, de ha akarod, szerzek egy ágytálat és még azt is ott intézem, csak engedj
ki innen.
A doktor arcán ülő fintort egy irreálisan széles mosoly váltotta fel
és Spock újfent képtelen volt látni a miértjét.
- Ha – mondta és magasba emelkedő mutatóujját a kapitány szinte tátott
szájjal, totemként figyelte – és ez nem egy igen, ez egy HA, csupa nagybetűvel.
Feltételes módban gondolkodva. Tehát HA leszek olyan jó kedvemben és tegyük
fel, azt mondom, hajlandó vagyok kiengedni a gyengélkedőről, akkor lennének
feltételeim.
- Akármit, Bones, bármit.
A kapitány szemei csillogtak, irreális méretük gyermeki külsővel
ruházta fel a férfit.
- Székletmintát napi egyszer.
- Fene a gusztusod, legyen.
- Rajta maradsz a monitoron, akkor nézek rá a kabinodra, amikor
akarok. Olyan leszek, mint egy kibaszott kukkoló és ha meglátom, hogy a Jim
alakú vörös paca kimászik az ágyából, odamegyek és a tarkódba kapod az álomport
egy akkora tűvel, amivel a lovakat oltották valamikor. Két óránként
bejelentkezel, ha ébren vagy. Alszol, minimum 14 órát. Nincs munka! Nincsenek
látogatók. Napi egy órában esetleg, de ennyi. Ágynyugalom. Olvashatsz, mert
ennyire nagylelkű vagyok. Ha csak bezsibbad a bal lábad, tudni akarok róla.
Éjjel háromkor is. A diétát pedig továbbra is betartod, ha lekérem az
előzményeket és meglátom, hogy kibaszott sajtburgert replikálsz magadnak, a
szakálladnál fogva húzlak vissza. Ja és borotválkozz meg, mert elég nekem az
elf ott az ajtóban, Szürke Gandalffal már igazán nem tudok mit kezdeni.
Spock a különös monológban nem csak
nyelvtani és stilisztikai hibákat vélt felfedezni. Nem csak a hibás
hasonlatokat és a xenofób felhangot helytelenítette. Mégis az egyetlen, amiért
felemelte a szavát, az a megdöbbentő felismerés volt.
- Ugye nem kívánja valóban elbocsájtani a kapitányt? – Mindkét ember
figyelme hirtelen rászegeződött és Spock kihúzta magát. - Szeretném
emlékeztetni, Dr. McCoy, hogy a kapitányt alig 1.9 hete még mesterséges kómában
kényszerült tartani és hat napja csupán, hogy újra képes szilárd táplálékot
magához venni.
Az élénk kék szemek hirtelen felé szórták vibráló szikráikat.
- Kibicnek zipzár arra a vulkáni szájára, értve? – szűrte a fogai között Jim
- Negatív, képtelen vagyok értelmezni a mondatot. Dr. McCoy, a
kapitány folyamatos megfigyelést igényel.
- Kinek az oldalán állsz te mégis? – A Jim torkából felhörgő hang
elmondta Spocknak, hogy a férfi feldúlt. - Bones…
- Dr. McCoy, utasítom…
- Hé! – a doktor kezei az egekben,
hangja visszahangzott a privát szoba falai között. – Kölyök, próbálj minél
kisebb lenni, hátha hajlandó vagyok nem látni, ahogy kislisszolsz innen.
Mr.Spock maga pedig nem utasít engem, mert én vagyok az egészségügyi főtiszt,
ez itt az én gyengélkedőm, itt én vagyok az atyaúristen, ha úgy tetszik, tehát
az van, amit mondok.
A hirtelen beállt csendet a férfi
látszólag elégedettséggel nyugtázta és ismét a kapitánynak címezte a
mondandóját.
- Megvárom, amíg visszajön a labor, ha rendben van, este az ágyadban
alhatsz, a további feltételeimről megkapod a listát.
- Uram, igen, uram! – húzta ki magát az ágyban vigyorogva, barátja
pedig unottan vicsorgott rá.
- Ó, fogd be már a szádat, kölyök.
Spock nem érzett dühöt, de az átlagosnál szaporább léptekkel hagyta el
a kórtermet.
Jim a kanál után nyúlt. Spock nem tudta nem észrevenni, az ételt is
sokkal nagyobb élvezettel fogyasztja, látta, hogy tartása nyugodtabb, vonásai
is mintha simábbak lennének. A karikák a szeme alatt enyhültek, a ránc az orra
mellett egészen halovány. Mindezzel együtt mégis késztetést érzett rá, hogy
elmondja, amit gondol.
- Továbbra sem értek egyet.
A férfi felnézett, egy újabb kanál sűrű levest vett magához, majd
nyelt, puha nyelve eltűntette a szája oldalára futó cseppet.
- Pedig Bones kifejezetten javasolta. Azt mondta, a vulkáni konyha nem
a szíve csücske, de a plomeek tele van tápanyaggal…
- Nem az ételválasztásod helytelenítem, pusztán hangsúlyozni
szeretném, továbbra is az a meglátásom, hogy a gyengélkedőn nagyobb biztonságban
lennél.
A férfi sóhajtott. Spock nem sóhajt, de kivételesen mélységesen
egyetértett.
- Csüccs. – A kapitány megpacskolta maga mellett az ágy peremét és
Spock, bár már nem először volt szerencséje a szóhoz, mégis egy fél pár felvont
szemöldökkel tudott megfelelni. – Komolyan. Gyere, ülj le mellém.
Spock ismerte a lágy tónust, nem csak a jelentését, de saját maga,
vele szemben tanúsított válaszreakcióját is. Nehezére esett szembesülni Jim
felé mutatott gyengeségével, azzal, hogy vulkániként újra és újra csődöt mond,
mert a kapitány túlságosan ember.
Engedelmesen lépett beljebb és foglalt helyet éppen az ágynak a
legszélén, Jim felé fordulva, de tekintetével mégis a tálca sarkára fókuszálva.
- Jól vagyok, oké? – Jim keze Spock térdén pihent. Jobbját figyelve
Spockban felébredt a vágy, hogy sajátjával takarja be az öt karcsú ujjat. Nem
tette.
- Tisztában vagyok vele, hogy az állapotod jelentősen javult, de még
nem vagy gyógyultnak mondható és így továbbra is hiszem, a doktor felelőtlenül
járt el, mikor engedélyt adott arra, hogy…
- Jól. Vagyok. – ismételte a férfi. Lassan. És újra. – Jól vagyok. –
Nyomatékosítva, mosolytalan hanggal, talán hogy Spock
maga megpróbálja még komolyabban venni.
A csend nehéz volt, valószerűtlenül nagy súlyt helyezett a vulkáni vállaira, minden eltelt másodperccel
terhesebb lett cipelni a hallgatást.
- Bólints, ha érted, amit mondok.
Spock bólintott, Jim pedig elvette a tenyere melegét, hogy ismételten
a kanálra fogjon. A parancsnok a padlót nézve hallgatta, ahogy a kapitány elfogyasztja
a tál tartalmát, ahogy nyel, néha sóhajt és hümmög, mint aki különleges
élvezetet nyer a máskor maga által natúrnak fémjelzett ételben. Spock hallgatta
őt lélegezni.
- Maradsz éjszakára?
A mondatot ásítás követte és a vulkáni,
talán egy óra után először, a kapitányra nézett.
Jim elhelyezkedett az ágyon, háton
feküdt, arcát felé fordítva a fehér párnára simította. Szemhéja nehéznek tűnt,
félárbócon függött, de még homályos tekintetével is őt
figyelte. Mosolya fáradt volt és mégis élettel
teli és Spock mindennél jobban meg szerette
volna érinteni.
- Helytelen lenne – felelt ő maga és hirtelenjében ráébredt, mást
mond, mint amit gondol. Még jobban meglepte, hogy úgy festett, ezt Jim maga is
tudja.
A férfi arrébb csusszant, egyetlen szó nélkül kínálta fel Spocknak az
ágy jobb oldalát és a parancsnok kibújva a kék tunikából, elnyúlt mellette.
- Fény, öt százalék.
Csak lazúros vonalak sejlettek át a sötéten. Spock kezére tenyér
csusszant, Jim a saját mellkasára húzta. A bőrén érezte a férfi szívének
megnyugtató ütemét.
- Jól vagyok – ismételte és Spock bólintott. Tenyere alatt még mindig
ott pumpált a szív, Jim szíve, ritmusa maga az élet. Nem csak Jimé, Spocké is.
- Illogikus gondolat részemről, mégis élnék egy kéréssel – mondta halkan
a szoba sötétjébe.
- Mit szeretnél? – Spock hallotta a férfi hangján, hogy szája
szegletében mosoly bújik meg. – Teljesen nyitott vagyok mindenre – felelte
fáradtságtól rekedtes hangján - bár Bones szavaival élve, ha a vörös Jim alakú
pacára rákúszik a Spock alakú vörösebb paca, félek, alig fél percünk van,
mielőtt ránk rúgja az ajtót és mindkettőnket leszedál valamivel.
Spock úgy ahogy volt, figyelmen kívül hagyta a kis közjátékot.
- Bár tisztában vagyok vele, vajmi kevés hatalmadban áll befolyásolni bizonyos
történéseket, éppen ezért ígéretet tenni ilyen jellegű kérésre nem felelőtlen,
inkább értelmetlen, hiszen semmi nem ad nekünk rá semmiféle alapot, hogy
feltételezzük, rendelkezhetünk hozzá erővel. Maga a gondolat is képtelen, én
mégis…
Jim nevetett, lágyan és puhán, mutató és középső ujja végigkövette a
vastag eret Spock kézfején.
- Soha többé. Megígérem.
Jim ujjai puha köröket írtak le, Spock tüdejéből kiszakadt egy
bennfogott, mélytüdős korty.
- Hogy ígérhetnéd meg? – Nem tudta, miért szorítja a keze alatt a puha
pólót.
- Megígérem. Többé soha. Rendben? - Spock közelebb csúszott. Ajkait a
férfi vállára simította, hogy érezze az illatát, a bőrét, a hőt, ami belőle
árad. Az életet. – Soha. Megígérem.
Spock a kapitány hangjára ébredt meg.
- Ne keltsd fel – suttogta Jim és Spock abban a pillanatban
tökéletesen éber volt, továbbá tudatában volt annak, hogy saját feje a kapitány
vállán pihen, karjaival annak mellkasát fogja át. A feje felett csipogott egy
feltehetően orvosi trikorder, minden valószínűség szerint a szerkezetet Dr.
McCoy üzemeltette.
- Mit mondtam a látogatókról?
A doktor vicsorgott, Jim keze óvatosan simult Spock szabad bal fülére.
- Hagyd aludni, tudod, hogy fáradt.
Spock ezt a pillanatot választotta, hogy felüljön. Eligazította magán
a fekete felsőrészt, elsimította arcába hulló haját.
- Felesleges suttognia, kapitány, ébren vagyok – közölte szárazon,
alaposan szemrevételezve az ágyban fekvő férfit. Megelégedettséggel töltötte el
bőrének most még egészségesebbnek ható barack árnyalatú színezete és szemének
élénk fénye is.
Háta mögött a doktor kaffantott, Spock csak a szeme sarkából látta a
vigyort.
- Beszarok, eddig ment a bujci meg a kiskifli-nagykifli, most meg magázom, kapitány.
Jim unottan fintorodott el.
- Amúgy jól vagyok? Mert ha igen, elmehetsz ám.
Leonard nem vette magára, míg elhagyta a szobát, gépiesen dörmögve
ismételgette „felesleges suttognia,
kapitány”.
- Jól aludtál? - Jim vonásai kipihentek voltak, arca oldalán Spock
hajának szálas lenyomata.
- Kielégítően, köszönöm a kérdést. – meg akarta érinteni a férfi
homlokát és ez egyszer nem tagadta meg magától a kiváltságot. Ujjbegyei
megsimították a csodálkozó ráncot, végigkövették hajának vonalát, a pszi
pontokat, a halántéka szélét.
- Szép jó reggelt, Jim – súgta, mielőtt közel hajolt és ajkait
simította a férfi orrnyergére.
Vége
Oh, és végre megtört a hadakozás. :) Köszönöm!
VálaszTörlésKöszönöm, tündér vagy.... Mivel telhetetlen vagyok.... még lesz? ... A Daniell-hez nem írtam, de az valami csodálatos volt, és a Védőőrizet ... hát csak szuperlativuszokban tudok róla ömlengeni. Ugye, hogy kényeztetgetsz még minket ilyen és hasonló írásokkal?
VálaszTörlés